Fejlövés végzett az utolsó dodómadarak egyikével
Az ember által kipusztított állatfajok jelképévé vált dodómadár egyik utolsó példányát fejbe lőhették koponyájának legfrissebb vizsgálata alapján. A tudósok azt remélik, további tesztekkel megállapíthatják, hogy érte utol a végzet a dodót.
A szakemberek szerint a röpképtelen madarat egy 17. századi londoni házban tartották, ám koponyájában a frissen végzett elemzéssel ólomsörétet találtak, amit a szárnyasok vadászatára használtak. Az Oxfordi Egyetem több mint 300 éve őrzi a dodó mumifikált koponyáját és lábát természettudományi múzeumában. Az egyed maradványai képviselik a létező legteljesebb dodócsontvázat, valamint a madár egyetlen fennmaradt szövetmintáját. A maradványok felbecsülhetetlen tudományos értéket jelentenek azok számára, akik tanulmányozni akarják a kihalt fajt.
Az Oxfordban őrzött dodó koponyájáról a Warwicki Egyetem kutatócsoportja CT-vel készített felvételeket, hogy a koponya háromdimenziós mását előállíthassák. A felvételek bebizonyították, hogy a madarat hátulról találták el a fején és a nyakán.
Mark Williams, a kutatócsoport egyik tagja a BBC-nek elmondta, hogy azért akarták megvizsgálni a dodót, hogy anatómiáját és életmódját jobban megismerjék. Legvadabb álmaikban sem remélték elmondása szerint, hogy ilyen felfedezést tesznek.
A mauritiusi dodó – más néven dodógalamb – az ember által kipusztított állatfajok jelképévé vált. A röpképtelen madár egy méter magas volt, testtömege meghaladhatta a 20 kilogrammot is. Nagy feje, erőteljes csőre, csökevényes szárnya, vaskos lába volt. Mauritius őserdeiben talajlakó életmódot folytatott, növényi termésekkel és kisebb gerinctelen állatokkal táplálkozott.
1638-ban holland telepesek érkeztek az addig lakatlan szigetre, és a dodógalambok rövid időn belül kipusztultak. Az utolsó élő példányt 1662-ben látták. A dodóknak nem volt természetes ellenségük a szigeten, így az embertől sem féltek. A tengerészek könnyűszerrel a fedélzetre csalogathatták őket, hogy friss élelmük legyen a hosszú hajóutak során.
A dodók kihalásához hozzájárultak a telepesek által behurcolt háziállatok és patkányok, amelyek felfalták a földön fészkelő madarak tojásait, valamint az élőhelyük zsugorodása is. A szerencsétlen sorsú madár kipusztulását mindaddig nem is érzékelte az ember, amíg szerephez nem jutott 1865-ben Lewis Carroll Alice Csodaországban című meséjében.
